A szemközti oldalon van egy bár. Egy a sok közül, mégis kicsit más. Szerény berendezésű, látott már jobb napokat. Minden reggel itt kávézom. Az idős tulajdonos már a második alkalommal ismerősként fogad, s lefőzi mindkettőnknek a rövid, erős eszpresszót. Örül, hogy én is ezt iszom, semmi capuccino vagy tejhab. De azon azért meglepődik, hogy cukrot sem. Ő egy picit szór bele a régi kiskanállal, mosolyogva teszi hozzá, hogy kell egy kis édesség az életben. Az omladozó falon megsárgult képek, a legnagyobb egy szépséges Mária portré, ami a pult felett vigyáz a vendégekre. A rádióban híreket mondanak, a kávé illata betölti a teret. Meséli, hogy régen énekelt is, de most már csak ez van, ez a kis bár. Aztán csak hallhatunk. Azt hiszem, egyikünk sem gondol semmire, egyszerűen csak vagyunk. Holnap is vár, és én eljövök.